2014. november 10., hétfő

A hit nem hiszékenység.

Világosan emlékszem arra, hogy amikor még nem voltam hívő, úgy néztem a kereszténységre, mint aminek semmi de semmi köze a valósághoz.. Füstölőt láttam, reverendát, és valahogy azt gondoltam, hogy a valós életről nagyon kevés mondanivalója lehet a vallásnak.

Aztán, ahogy megismertem az Igazságot Istenről és a vallásról,- azokról amik sötétben tapogatóznak, ahogyan a világ -, és amikor találkoztam valóban igaz keresztényekkel, azt vettem észre hogy ez pont fordítva van. Egyedül csakis Jehovának van köze a valósághoz. Csak nekünk van valódi és igazi megoldásunk az életre...

Mi a hit?
 A hit a remélt dolgok biztosítékon alapuló várása, a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása.  Mert ezáltal nyertek tanúságot a régi idők emberei.  Hit által fogjuk fel, hogy a világrendszerek Isten szavára szerveződtek rendbe, úgyhogy amit látunk, az azokból lett, amik nem válnak láthatóvá. (Héberek 11)

A hitednek olyan meggyőződéssé kell válnia, hogy azt mondod, hogy az az a híd amire rálépsz, ami az életre visz. Ha nincs ott a maga valójában nem lépsz rá.

A hit meggyőződéssel kezdődik. Ismerd meg Jehovát! Ez az első lépés.

Amit a világ hitnek hív,  az a naiv hit. A világi ember, ha azt hallja, hogy hit, akkor az az a pont, ahol el kell dobnom az agyam ahhoz, hogy hinni tudjak. Nem! Akkor vak hited van!

Nem erről beszélek. Én TUDÁSRÓL beszélek. A Máté 22:37-ben azt olvashatjuk, hogy„»Szeresd Jehovát, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész elméddel.'

Isten azt akarja hogy gondolkodjunk! :)


  
 

2013. szeptember 5., csütörtök

Ha

Ha hiszel bennem én is hinni fogok
ha bízol bennem én is bízni fogok.
 Ha útnak indulsz én is veled megyek
 ha szeretni fogsz én is boldog leszek.

 Ha egyedül vagy repülök én hozzád
 Ha kétség gyötör akkor vigyázok én te rád
 ha magányos vagy hű társad leszek
ha álmod elszáll álmodok majd neked.

Ha megkívánsz testem lelkem adom
 ha hozzám bújsz én minden vágyadat úgy hagyom
 ha fázol testem felmelegít
 ha álmod elszállt akkor
dallamom elszenderít.

Ha átölelsz érzem minden sikerül
hogyha fogod kezem nékem az ég is kiderül
ha útnak indulsz én is veled megyek
ha szeretni fogsz én is boldog leszek.

2013. február 12., kedd

Osztom az észt! De rendesen...

Naná! Nehogy már Én legyek az aki esetleg elbaszta. Nehogymá. Az, az a másik, ő volt. Ő tehet róla, és nem ÉN. ÉN sosem. Ismerős ugye? Persze, hogy az. Mostanában is sok emberrel találkozom, akik rengeteget panaszkodnak. Mindenki másra, de a legáltalánosabb az, hogy bassza meg az állam, kevés a pénz, kurva ország! Igen, igen. Az ország valóban fos, de az ország nem Én vagyok, és nem az aki ezzel védi ki saját élete elhibázott döntéseit. Mert valójában erről van szó. Miért nem tanult eleget, vagy rendesen? Miért nem tesz/tett meg mindent azért a valamiért ami annyira kibaszottul hiányzott az amúgy nyomorultnak hitt (!) életéből? Stb, stb,stb. Rengeteg ember abból él, hogy ilyen tanácsokat ad másik, kevésbé „okos” embereknek. Pedig semmiben nem különbözik attól, akinek súlyos pénzekért azt mondja: MEG TUDOD CSINÁLNI! Persze, hogy meg tudja csinálni, csak szerencsétlenje ezt kibaszottul nem hiszi el sem magáról, sem senkiről aki mellette, vele él. ( A másik: az állandó másikra támaszkodás!...) És valóban meg tudja csinálni, illetve meg tudná csinálni. Eddig mit tett? Adott volt egy helyzet, ami bár szar volt, de mégis benne maradt, mert büdös ám a szar, de olyan jó meleg... Ha mindenki azt csinálná, amit szeretne és amit megengedhet magának, (ez érdekes téma egyébként) minden másként lenne. Az emberek döntő része függ a félelmeitől, melyek erősebbek nála. Hagyja magát, nem meri kimondani ami benne van, behódol a félelemnek. Nézzük meg az utcán a járókelőket, hogyan sétálnak! Testtartásuk görnyedt, aki mosolyog, még ki is nézik! A legtöbb nőnek lóg a válla, előregörnyed. Aki büszke, az kihúzza magát, kiemeli melleit, a nőiesség jelképét! Mindenkinek a maga dolga, hogy a kiszabott rövid időt hogyan szúrja el vagy nem szúrja el! A gyáva mindig másra tolja a felelősséget, másra mutogat, másra ordít, de magára haragszik, mert nem mer döntést hozni . Az élethez éberség szükséges: adott helyzetben észrevenni, hogyan lépjek. Ha a félelem nyer, az ember veszít – arra a napra. De holnap újra meg lehet próbálni győzni. Tét a méltóság. Hogy nap végén bele tudjak nézni a saját szemembe. Mert ha elbukunk? Az se baj, mivel egyrészt ezzel sajátítjuk el a megfelelő viszonyítási alapot, valamint ekkor sem mindegy önmagam nyugodt lelkiismerete számára, hogy megtettem-e mindent! Nem sikerült ma, majd holnap fog, de nyugodt lelkiismerettel fekszem le aludni. Nyugodtan alszom, holnap újult erővel látok a másnapomnak. Ha valaki tud úszni, akkor teljesen mindegy számára, hogy az előtte elterülő víz öt vagy ezer méter mély, pontosan tudja, hogy ha úgy dönt, mind a kettőbe bele mer ugrani. Tudja, hogy az ezer méteres vízben is csak körülbelül két-három métert fog süllyedni, és aztán a fizika törvényszerűségeiből adódóan fel tud majd úszni a felszínre. Az emberek a nagy kékség előtt állva sokszor elfelejtik, hogy tudnak úszni, és nem mernek beleugrani. Pedig a sarkukban már ott van egy csaholó kutyahad... De akkor sem ugranak bele, és hagyják, hogy felzabálják őket a félelmeik. A kudarc az az állapot, amikor az illető zsebében volt az energia, amellyel megoldhatta volna a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés, stb. erősebb volt, így nem tette bele mindazt, amit tudott volna. Így a nap végére marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért nem tette bele. A nem sikerült meg azt jelenti, hogy valaki megtett mindent, amit tudott, azonban azt is tudja, hogy emberből van, és nem sikerülhet minden. Ha ő becsülettel mindent beletett, mindez persze rosszul esik, de a nap végére nem marad lelki ismeretfurdalása, így nyugodtan alszik Az az ember, aki nem akarja elfogadni az élettől, hogy az élet nemcsak jóból, hanem rosszból is áll - és nem mer szembenézni azzal, hogy ő miben ludas -, mindig haragudni fog a másikra, mindig a másik lesz a hibás. Valójában a rossz mögött mindig ott van az illető ember saját kiszolgáltatottsága és tehetetlensége, amit önmaga okozott önmagának. A hitelesség mindig ott kezdődik, amikor a negatív élményről is tudok oldottan beszélni, és közben tudom, hogy ezért én vagyok a felelős. Merem átélni az ezzel járó fájdalmat, de ezért is felelősséget vállalok azzal, hogy holnaptól mindent megteszek, hogy ezen változtassak napról napra. Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI!

2013. január 22., kedd

Csend legyen...

Félek. Nagyon. Nincs már az a biztonság ami volt. Egyszerűen úgy érzem...és le sem tudom írni mit is. Egyet tudok félek. Félek attól, hogy vajon jól csinálom a dolgom. Nincs már aki tanácsot adjon, vezessen azon az úton ami a jó... Üresség van és hiányérzet. Nincs olyan óra, hogy eszembe ne jutna az arca, ahogy még mosolygott és viccelt utolsó este... Gondolatok legyenek amik engedik bizakodva tekintsek a jövőbe. ami most nem igazán megy. Méltatlan az a ahogy elment. Méltatlan és egyben bűntudatot ébreszt, hogy miért nem voltam ott tovább aznap este... Biztosan félt, nem tudta mi fog történni... Annyira kutya egy érzés, hogy ilyet még sosem...

2013. január 5., szombat

Anya elment...

Anyu elment. Tegnap temettük. Még hihetetlen, hiába láttam, ahogy leengedik. Előtte meg is néztem, mert még utoljára látni akartam. Utoljára. Istenem, milyen szörnyű ez. Persze mindenki életében eljön ez az idő, akkor sem lehet könnyen feldolgozni, ha az hal meg akitől az életet kaptam. Szép volt. Nem volt rajta semmi furcsa, mintha aludt volna. Megsimogattam a fejét, olyan hideg volt. Hinni akarom, hogy most is vigyáz rám és segíti a döntéseimet, a sorsomat. Soha nem lesz senki olyan fontos ember mint Ő volt. Sosem feledem az arcát, és ahogy rám mosolygott, még bent a kórházban. Végérvényesen felnőttem, pedig milyen jó lenne még gyereknek lenni...

2012. december 20., csütörtök

Holnap világvége...

Na igen. December 21. Világvége. Gondoljunk bele, mi volt 2000-ben? Azt rebesgették, hogy eljön a Megváltó. Aztán persze semmi sem lett ("2000-ben végül senki sem jött el..."). Persze kinek mikor, és mi jelenti a világvégét? Néhány hónapja gondolkodtam el azon, hogy beszélgetőtársaim nagy része pontosan tudja, hogyan lehetne kitörni a saját poklából, hogyan lehetne megváltoztatni az életét, és mégse teszi meg. Félelmek… Rossz a kedvem, a közérzetem, a hangulatom, rosszul érzem magam a bőrömben, félek, hogy boldogtalan leszek, hogy kirúgnak, hogy meg fog halni az anyám, az apám, félek, hogy meg fogom-e tudni tartani a pasimat vagy a csajomat. Hogy hiteles legyek önmagam előtt, amikor hazaérek, és mosolygósan belenézek a tükörbe, amikor senki sem lát, mert tudom és érzem, hogy bármi is legyen az utamon a soron következő állomás, annak pozitív és negatív töltetével, örömmel és fájdalommal egyaránt jól meg tudok birkózni. Ezért szoktam kíváncsian bámulni az embereket, bárhol is járok - például a villamoson, ha egy pár ül előttem egy másik részén a villamosnak. ha ilyenkor belenézek a szemükbe, általában a nyomort látom. Bámulnak kifelé, nézelődnek, piszkálják a fülüket, telefonálnak, és az ember ilyenkor felteszi magában a kérdést: miért is vannak ők együtt? Hiszen mind ketten felelősek a másikért, de sokszor ez csak kamu, mert kibaszottul félnek ám attól, hogy nem csak magukkal kell törődniük, hanem egy másik emberrel.Félelem a felelősségtől... Beszélgettem egy kollégával, -aki igen rövid idő alatt magasra jutott-, aki azt mondta, hihetetlen, hogy a fiatalok manapság sokszor mennyire nem mernek racionális szempontból felelősségteljes döntéseket hozni! Hogy mennyire nincs meg bennük a kreativitás és a merészség! Ha valakiben racionális szempontból ez nincs meg, akkor érzelmi szempontból mi van meg benne? A pózolás. Erősnek, határozottnak mutatja magát, miközben valójában függő. Folyamatosan a félelem körül pörgünk. Az emberek nem mernek felnőni, különösen akkor, ha meg kell méretniük magukat. Képzeljetek el egy okos, ügyes, képzett, csiszolt intelligenciájú hölgyet felelősségteljes beosztásban, ám a felelősségteljes beosztásához képest nagyon kevés pénzzel. Megkérdezik tőle: „Te képzett vagy, nyelveket beszélsz, diplomád van, miért nem lépsz?” A válasz: „Mert ez biztonságos. Harmincvalahány éves. „Ez biztonságos.” És ennek a hölgynek az otthona tele van különböző önfejlesztő, önismereti témájú könyvekkel. Talán még el is o1vass őket. Amikor azonban mindezt át kellene ültetni a gyakorlatba, az életbe, akkor ugyanazt csinálja, mint korábban. Mint ahogy sokan mások is. Mint akik nem is tudnak arról, hogy mit tesznek.

2012. július 15., vasárnap

A képlet egyszerű. a kérdés sem bonyolult. Élni így tovább, vagy sem? Ha nem hogy kell 'jól' meghalni? Elmenni? Mindenki küldi az ilyen olyan leveleket, felkéréseket, egyetlen dolog nincs köztük. A hogy vagy? kérdés. Meeting, havi heti jelentések, számok, de sehol egy kedves szó, egy mosoly. Hová lettetek emberek? Mert vannak emberek, de nem EMBEREK. Kis robotok jönnek mennek, élnek, szerelmesek, majd nem azok, keresnek, élnek, vagy azt hiszik élnek... vége.

Kihűlt bennem minden vágy,
Meghalt minden, mi mozgatott,
Csak testem van itt, élettelen tárgy,
Céltalan kóválygó zombi vagyok.


****

Egy vágyam még akadt őkelme,
Ha maradék életem gyorsan eltelne.
A halál angyala lenne a párom,
És véget érne e nyomasztó álom.